Az utat alapos irodalmazás előzte meg, kezdve az autókölcsönző cégek áraival.... Hitelkártya nélkül meglehetősen macerás volt az eset. Rajesh sajnos nem vágyott pretoriai főnökünk példájának követésére, nem bérelt projekt költségen autót nekünk, ámde felajánlotta, használhatjuk az ő hitelkártya számát a bérléshez, aztán majd kp-ben fizetünk... Minden nagyon jó is lett volna, ha a bérlésnél nem kérdeztek volna valami titkosírással a kártya hátoldalára felírt számokat. Rajesh megbeszélésen, nem lehet zavarni, feleségénél nincs meg a szám, az idő megy, már 2-3 órája el szerettünk volna indulni....
Nagy nehezen meglett az autónk. Meglepő módon az a legolcsóbb, ha 15 napra béreljük. "Sajnos" csak egy magasabb kategóriájú kocsit tudtak biztosítani, így légkondis, CD-játszós Ford Ikont kaptunk.
Az már eldőlt, ilyen késő indulással egy nap alatt nem tudunk lemenni Fokvárosig, a legrövidebb út 750 km, és meseszép helyeken vezet keresztül, kár lenne éjszaka átrohanni rajta. Az útnak kb. a felét teszi ki a Garden Route, ami Dél-Afrika egyik túrista nevezetessége.
Az út többnyire az óceánparton, vagy annak közelében vezet, időnként tisztességes hegyek tövében. Már kezdtük megszokni a látványt, amikor az egyik hídon áthaladva vészfék, híd utáni benzinkútnál kiugrás az autóból, és rohanás vissza a hídra. Mint kiderült, ez volt a sokak által emlegetett Storm river bridge. A folyó (mi fogalmaink szerint patakocska) valahol elképesztő mélységben csordogált, és mintha nem csak a hegybe, hanem a hegyoldalba épített falakba is utat vájt volna magának.
Az éjszakát a Mossel Bay-i "Backpackersben" töltöttük. Ez egy amolyan túristaszálló hálózat, ahol néha két-három ágyas, de többnyire azonban 6-8-10 személyes szobákban, dormitory-kban alhat az ember, potom áron. Tiszták, biztonságosak, tele érdekes emberrel.
Mossel Bay nagyjából a Garden Route végén van, Vera szerint az út innen kezdve
ugyan gyors Fokvárosig, ámde elég unalmas. Úgyhogy bevetettük magunkat
a hegyek közé, és a kb. párhuzamosan futó, borvidékeről híres útvonalon mentünk tovább. Szőlőtermelő részre csak jóval később bukkantunk, viszont a hágókon 100 méterenként álltunk meg fotózni, annyira tetszett. A főúton 4 óra latt kényelmesen megtehető út 10 órába tellett a kerülőnek és a bőséges álmélkodásunknak köszönhetően.
Fokvárosi tájékozódásunk úgy érzem, legendás. Két "Móricka-térképpel" a kezünkben érkeztünk meg a városba. A kiszemelt Backpackers már nem is volt rajta a térképen, de a környéket így is bámulatosan gyorsan megtaláltuk (ha nem is a legrövidebb úton. De tényleg nem tévedtünk el :-)) Itt kezdődött némi kavargás, mivel a keresett utca két szakaszból áll, a kettő közt pár 100 m szakadás, sehol nem utalnak rá, hogy kicsit odébb folytatódni fog. De minden cselezés, álcázás ellenére este 6-kor leparkoltunk előtte. Nájszli. Nehezen kormányozható, eleje-vége nemláccik típusú autónkat szerintem példásan parkoltam le a járdával párhuzamosan. Biztonsági őr jött, hogy lassan beszéljek hozzá, mert ő francia területről származik, és ugyanmár, nájszli parkoljak. Mondtam neki, hagyjon békén, 10 órát vezettem, térkép nélkül találtuk meg a helyet a péntek délutáni csúcsforgalomban, és igenis, nájszli parkoltam. Mondta nem, ez nem nájsz, gyakorolgassak. Kicsit közelebb álltam a járdához, ennél esztétikusabban az életben nem parkoltam még, de még ez sem tetszett.
További rutinozás után csak legyintett...
Bementünk, lepakoltunk, körbenéztünk (medence, kilátással a Table Mountainra, bár, kilátással...), aztan elindultunk megnézni a környéket. Konkrétan a Table Mountaint. (Elmenetelkor láttunk valakit, aki nájszli parkolt. Ami nem derült a smasszerral folytatott röpke párbeszédünkből, hogy ferdén parkolásra próbált ösztökélni.)
A Table Mountainra ugyan fel lehet sétálni (jelképes 5-6 órás túra, közel 1000 m szintkülönbséggel), de a legtöbben a kabinos felvonóval jutnak fel. A menetidő néhány perc, a padozat forog a kabinban, így bár azt éreztük, a piros hetesen szerzett tapasztalatunkat bőségesen kamatoztatva a beszállásnál nagyon jól helyezkedtünk, nem láttunk többet másoknál. Fent jóval hidegebb volt, mint a városban (nahát ;-)), és jócskán fújt a szél is. De valami hihetetlenül szép volt. A hegy tetejére ráült egy felhő(!), az oldalán csordogált lefelé, benne sétálgattunk...
Egyik korláttól szaladgáltunk a másikig. Egyik oldalon a város, az öböllel, Robben Island-del, a másik oldalon a végtelen óceán. Közben a nap is színesebbre váltott.... Tényleg elmesélhetetlen volt a látvány.
Szombati terveink között a Robben Island és a Cape Penisuela, a Jóreménység foka szerepelt. Lebumliztunk a komphoz, éppen szólították az utasokat. Gondoltuk, ez nekünk is jó lesz, és mivel csak ketten voltunk, kaptunk is helyet. A jegyen jótanácsként az szerepelt, legalább 3 nappal a túra előtt foglaljuk le a helyet. Hajónk egy szuper katamarán volt, bő fél órával hamarabb értük el a 11 km-re lévő szigetet, mint a halászhajóból átalakított másik komp. Menet közben jól esett elbambulni a látványon, a hajó körül ugrándozó delfineken.
A sziget a helyi Alcatraz, ahol a politikai foglyokat is, köztük Mandelát és számos más fekete vezetőt tartottak fogva. Buszos körutazással kezdtünk, a leprás temetőtől kezdve a helyi templomig (a szigeten korábban csak a börtön kiszolgáló személyzete lakott, most azonban sok korábbi fogoly is ide költözött, és a korábbi fogvatartóival szomszédságban lakik) egy csomó mindent megmutattak. A rabokat a homokbányába hordták ki dolgozni, ahol többnyire szervezkedtek, megbeszéléseket tartottak, egymást, és néha még az őröket is tanítgatták. A bejáratnál emlékműként egy kőrakás van, amit az egyik "fogoly találkozón" emeltek, minden jelenlévő hozzájárulva egy-egy kaviccsal.
A sziget partján vizihulla-gyűjteményünk egy, a cápával versenyképes darabbal bővült, egy fókatetetem mellett mentünk el.
A börtöntúra elég kemény volt. A vezetőnk korábban 5 évet ült a börtönben,
mert tagja volt valamelyik feketék szabadságáért küzdő szervezetnek. Megnéztük Mandela celláját is, ha jól emléxem, ebben a körben 17 évig volt bebörtönözve.
A hajó indulása előtt még maradt néhány percünk megnézni a pingvinkolóniát.
A Jóreménység Fokhoz a két óceán között cikázva jutottunk el. Szemben már csak az Anktarktisz, jobbra az Atlanti, balra az Indiai óceán.
A parkoló pedig tele páviánokkal. Hihetetlenül szemtelenek, az ember kezéből is kiszedik a kaját, vagy amihez éppen kedvük van. Többek közt a Gabika kezében lévő lötyinkre is rámozdultak, a kocsi körül kergetve és halálra ijesztve Gabikát (miért is nem fényképezgettük az esetet? :-)). Amúgy a páviánokra nagyon sok helyen figyelmeztetnek az út mellett, amit a kaland után már érthetőnek is találtunk.
A félszigeten sikerült egészen közel jutnunk a pingvinekhez, ahol szintén nem úsztuk meg figyelmeztetés nélkül :-)))))
Hazefelé pihentünkben megálltunk "Nyáznában" (Knyisna, sziklafal, óceán, homok... semmi különs, csak a megszokott látvány) és a világ legmagasabb egy beton íven nyugvó hídjánál, ami a Guiniss rekordok közé is bekerült azzal, hogy a világon itt lehet a legmagasabban hidról bungy jumpingolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése