2002: Pretoria

Szóval elhagytuk Pí-ít (ahogy a helyiek nevezik Gabika nagy megrökönyödésére). A repcsiutat kicsit rázósabbnak éreztük, mint a korábbiakat, hiába mesélte el a pilóta induláskor, hogy milyen nagy szeretettel üdvözöl minket (Gabriellams ans Ilonams) a fedélzeten. Ha nem bánjuk, most még elvégzi azt a kis papírmunkát, amit felszállás előtt még rábíztak, majd becsukja az ajtókat. Csukott ajtókkal aztán elindulhatunk. Először ki fogunk gurulni a felszállópályához, ott felszállási engedélyt kérünk, és egy nem túl hosszú nekifutáns után az óceán irányában felszállunk. El fogunk haladni a reptér fölött, majd a kikötőt láthatjuk, kicsit megyünk az óceán fölött, majd balra elkanyarodunk. Azoknak, akik a bal oldalon ülnek, jó kilátásban lesz részük, a szédülősek azonban ne nagyon nézzenek ki az ablakon. Ezután sima utunk lesz Johannesburgig, elrepülünk X provinciák fölött, egy kicsit láthatunk Johannesburgból is, majd a tervek szerint 8.50-kor simán landolunk a 7-es kifutópályán (ezzel együtt a beszállókártya hátlapján volt egy adatlap, mivel az amerikai kormány megköveteli állampolgáraitól, hogy megadják nevüket, címüket legközelebbi hozzátartozóik elérhetőségét, ha egy nem várt légikatasztrófa mégiscsak bekövetkezne, ja, amúgy a dél-afrikai légitársasággal repültünk).


A reptéren a piroscipős férfi (Michael) várt bennünket, egy darabig csak integetett a korlát túloldaláról, majd egy óvatlan pillanatban, amikor a fotocellás ajtó nyitva volt, besurrant a csomagszállító-szalag mellé (a hogy vagyunk kérdés után rögtön igaz barátja, Mr. Palox után érdeklődött, majd rögtön Sebi Tomi következett -üdvözlet és ajándékhegyek mindkettőnek- minden más csak ezután következhetett). Éppen egymásnak koccantunk egy idősebb, mackós fekete emberrel, amikor Michael szeme felragyogott, egyik kedvenc jazzénekesének mentem neki. Gyorsan mellé állítottuk egy fotóerejéig, de aztán elkezdtek beszélgetni, és egész jó kép keveredett belőle (azóta megmutatta híres-ember gyűjteményét, több focistával van hasonló fényképe). A CD boltban pedig megmutatta emberünk lemezeit....., tényleg jó sok van neki. Az apartheid idején amerikába ment, és ott énekelt arról, mi is folyik Dél-Afrikában.

Micahael és a Jazzénekes




A reptérről bekocogtunk a szállásunkra (a hely megérdemel egy külön oldalt). Gyors fürcsi és átöltözés után programegyeztetés: elmegyünk a Menlin Parkba (a déli félteke legnagyobb bevásárlóközpontja volt még tavaly, azóta Durban-ben befejeztek egy másikat, ami még ennél is nagyobb, eddig még nem sikerült itt úgy megfordulnom, hogy ne tévedjek el, ez az alkalom sem volt kivétel), kicsit körülnézünk, kajálunk, aztán elmegyünk Johannesburgba az Afrika múzeumot megnézni.
És természetesen így is lett. Bementünk, elkezdtünk nézelődni: lakásfelszerelés (nem vagyok normális, itt veszek szőnyeget :-)), gyerekruha (ne hagyd, hogy még valamit vegyek a Csengének), CD bolt (meghallottunk -na jó tam- egy számot, 4 óra múlva mentünk vissza, hogy azt a CD-t akarjuk, amit kb. fél kettőkor játszottak. És milyen zene volt? Hát azt nem tudjuk, jó... Na de pop, jazz, tradicionális? Hát talán tradicionális. És a leányzó benyúlt vagy 20 CD közé, és kiemelte azt a bizonyosat.) A múzeum persze nem vette figyelembe vásárlási lázunkat, aljas módon bezárt.

Sokat nem fényképeztünk, de az új marketing stratégia alapjait el kell juttatnunk Európába:




És persze fel is próbáltunk ezt-azt:




A vasárnapi tervek szerint elmegyünk egy környékbeli "Afrika piacra", ahol főleg kézműves tárgyakat lehet venni (faragott mindenféle, a nagy fa-zsiráfok, kő-tárgyak, csontból készült dolgok), és ami a lényeg, alkudni kötelező (a Port Elizabeth-i bolhapiacon nagyon belejöttünk).
Az odavezető út sem volt rossz (átmentünk a helyi Lánchídon), de igazán a piac volt az élmény.



A sokfélesége, a színek, a forgatag, a hangok, az alkudozás íze..... (vakuljon meg a lovam, ha 20 randnál többet adok érte, Michael nagyon megdícsért). Szóval fantasztikus. A baj csak az, hogy nem igazán lehet sem szavakkal, sem a képekkel visszaadni a hangulatot.












No és pesze a beszerzett kincsek:






Egy gyors kanyarral visszajöttünk a Vortrekker emlékműhöz ez volt Michael első látogatása itt.








Az emlékmű annak állít emléket, hogy annó a búrok milyen csúnyán elfenekelték a zulukat. Még tulajdonképpen ma is valamelyest a "fehér felsőbbrendűség" szimbólumának számít. Az épület tetején levő lyukon december 16-án (a csata évfordulóján) besüt a nap, és az alagsorban levő koporsószerű márvány valamin megvilágítja a "mi Dél-Afrikánk" feliratot (egyesek szerint ebbe természetesen a feketék nem értendők bele).




A csatában részt vett 470 búr és 12.000 zulu, megsérült 3 búr és meghalt kb. 3.000 zulu. A fényes siker történetét (búr szemszögből) a falon körben lévő domborművek mesélik el.


Ami kimaradt a történetből, hogy a győzelmet úgy érték el, hogy a zuluk fele az ő oldalukon állt (Gonosz királyuktól akartak megszabadulni, tesó összeállt a búrokkal, kisöpörték a királyt, majd békét kötöttek. Legalabbis nagy vonalakban, persze nem ennyire egyszerű a történet, voltak árulások, kavarások innen-onnan, fele királyság átruházása....) Ami érdekes, hogy Michael szerint (a Zulu Királyság állampolgára) ettől az egy "konfliktustól" eltekintve a zuluk és a búrok között legendásan jó a kapcsolat, olyannyira, hogy az apartheid idején Zuluföldön messze nem voltak olyan szigorúak a megszorítások, mint az ország többi részén. Na ennek természetesen a többi fekete nem örült annyira (legalább köhögjön a szomszéd tehene is, ha megdögleni nem is akar).



Az emlékmű kertjében egy "makett" meséli el a csata történetét: szekerek körberakva (a búrok vára, u.a. maketten), és a hosszan-hosszan, kígyózó sorokban vonuló zuluk (dárdákkal és a kecskebőr pajzsukkal)
Na, erről nem találom a képeket, de van helyette más:










És persze a vortrekkerek híres ekhós szekere:


Ja és a kilátás sem rossz:


Még egy gyors kitérőt tettünk a Union Buildingnél (a helyi kormányzati épület, most éppen parlamenti időszak van, így a képviselők Fokvárosban vannak, majd ha a parlamenti félév letelt, visszaköltöznek Pretóriába).