Első pillantásra olyan a központ, mint bármelyik amerikai nagyváros központja, toronyházak, üvegpaloták...
Csak közelebb érve látszik a különbség. Az utcákon csak feketéket látni, meglehetősen nagy a szemét mindenhol, és a házak igencsak elhanyagoltak. A hajdani (néhány évvel ezelőttig) tőzsdeépület gyémánt alakú üvegpalotája mellett félig összeomlott házak sorakoznak, amik szemmel láthatóan sokkal jobb napokat is megéltek. Egyre növekvő zavarodottsággal próbáltuk megközelíteni a múzeumot, de minden odavezető út le volt zárva.
Bár Michael szerint abszolute biztonságos a környék, ő sem a lustaság miatt akart minél közelebb parkolni (bár szerinte tökéletes biztonságot jelent, hogy sötétítettek az ablakai és valamelyik focicsapat matricája van a visszapillantó tükörre ragasztva - ebből nyilvánvaló, hogy fekete a tulajdonos, azért meglehetősen örült, hogy a rendőrök ott ácsingóztak az utcában). A múzeum előtt aztán kiderült, miért ez a sok útlezárás: az őrjöngő tömeg ott tombolt szeretett vezetőik beszédeinek hallatán.
A múzeumban először a tradicionális afrikai művészetet bemutató részt néztük meg.
Egy zenekarral indult a dolog, a xilofon szerű kalimpálós hangszertől kezdve egy csomó dobon, fúvós hangszereken játszottak (az egyik dobos ölében aludt csemetéje, miközben papa veszettül püfölte füle mellett a dobokat).
A kiállított tárgyak nagy részét meg lehet venni, horribilis összegekért. Meg lehet találni a tényleg régi (típusú) és a meglehetősen modern (na jó, tök bizarr) műveket.
A következő szinten a kevésbé távoli (még nagyon is közeli vagy talán egyáltalán nem is) múltat mutatják be. A kiállítás jelentős Gandhi Joburgben töltött idejéről és az akkori ellenállásról szól. A másik részen egy mostani nyomornegyed (a már Port Elizabethben is látott) viskók másaiba lehet bemenni és kipróbálni az általános felszereltségét (közben a jellemző zajokat folyamatosan nyomják a hangszórókon: autózúgás, a szomszédok veszekedése, kutyaugatás....). Még érdekes is lenne, ha "csak múzeumként" létezne már ez a rendszer, de elég gyomorszorító volt azzal a tudattal nézni, hogy még mindig milliók élnek ilyen körülmények között.
Ki vannak állítva a táblák, miszerint melyik "színárnyalatú" ember melyik buszt, WC-t vagy éppen boltot használhatja.
Szerepel néhány vezetőjük nagy mondása, például azért veszélyes a kommunizmus, mert nem tesz különbséget a fehérek és a színesek között. Így például könnyen előfordulhat, hogy tánc közben egy fekete férfi átkarol egy fehér nőt, ami a fehér nők nyilvánvaló elpazarlása.
A következő szekcióban fotókiállítás volt, a különböző afrikai országok helyzetéről, az ott folyó háborúkról.... vagy éppen a transzvesztita-szépségkirálynő választásról.
A múzeum előtt még mindig tartott a buli, sőt, éppen a katonai parádé folyt: Dél-Afrikai zászlónak álcázott katonai repcsi jött ment a fejünk felett nem sokkal, viszont annál nagyobb hangerővel, majd jöttek a "kardosok" és a katonazenekar.
A bulit csak "fordított sziget"-ként emlegettük, a Szigeten Michael volt az egyszem fekete, itt csak mi voltunk fehérek. Ez addig nem is volt gond, amíg egyiküknek eszébe nem jutott, hogy mi biztosan gazdag turisták vagyunk, akiket meg lehet pumpolni, és tisztességes sztriptíz műsort adott elő a tömegben, bizonyítandó, mennyire nincs semmi a hasában.
Hazafelé menet még fokoztuk kicsit az élvezeteket, és átmentünk azon a negyeden, ami még Michael szerint sem biztonságos (a helyi Harlem, amit csak Hillbrow-nak neveznek). Itt még szembetűnőbb volt a szegénység, és még kevesebb fehér volt a környéken (gyakorlatilag csak mi).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése